1. fejezet
Több száz gyertya ragyogott a
bálterem gótikus csillárjain, lágy borostyán fénnyel vonva be a vendégeket
odalent. A modern világítás hiánya nem annak volt köszönhető, hogy ez a ház egy
középkori erőd volt eredetileg, hanem annak, hogy a tulajdonosa egy pirokinetikus
vámpír, aki eléggé odavolt a tűz ért.
A plafon egyik sarok gerendáján
ültem, egy kicsit megpihenve a ma esti titkos küldetésem közben. Néhány
emelettel lejjebb minden vendég maszkot és jelmezt viselt, de a szemfogak és
ragyogó szemek nélkül is meg lehetett állapítani ki volt ember és ki nem. A
vámpírok olyan kecsességgel rendelkeztek, amitől a mozdulataik annyira
könnyedek voltak, mint a köveken átfolyó víz. Halandó társaik, nos, maradjunk
annyiban, hogy hiányzott belőlük ez a könnyedség. Nem mintha az ő hibájuk lett
volna. A vámpírokkal ellentétben, az embereknek nem volt természetfeletti
kontrolljuk minden egyes izom felett a testükben.
Néhány héttel korábban még nekem
sem volt. A vámpírrá változásomnak volt néhány váratlan mellékhatása a vérivás
dolgon kívül. Ezelőtt nem rendelkeztem azzal a képességgel, hogy rövid időre
visszafogjam a bennem keringő elektromosságot, ami azóta a részem volt, hogy
tizenhárom évesen hozzáértem egy leszakadt villanyvezetékhez.
A csillárokon lévő gyertyák
hirtelen fényesebben ragyogtak, végigkísérve a férfi útját, aki felment a
bálterem felé néző erkélyre. Ha ez nem lett volna még elég, hogy elárulja a
kilétét, az aurája is fellobbant, láthatatlan hullámokat küldve végig a termen.
Amikor hozzám értek, olyan volt, mintha egy elektromos tér vett volna körül,
ami figyelembe véve a saját elektromosságomat, ironikus volt. A világon csak
egy maroknyi mester vámpír aurája volt elég nagy ahhoz, hogy lefedje a hatalmas
báltermet. Vladé olyan erős volt, hogy jobban jelezte a személyazonosságát,
mintha egy neon névtáblát aggatott volna magára.
Ezért volt értelmetlen álruhát
viselnie. A maszk alatt, amit a V mint
vérbosszú című film tett ismertté, egy sötét borostás áll, magas
arccsontok, ívelt szemöldök és rézszínű szemek voltak. Fekete szmokingja
elegánsan fedte Vlad szikár, izmos testét, szinte kihívva a bámészkodókat, hogy
fantáziáljanak arról, ami alatta van. Amikor felemelte a kezét, hogy
elhallgattassa a zenészeket, a gyertyafény megcsillant a jegygyűrűjén, ragyogó
fénybe vonva a csavart aranyszálakat.
-
Az álarc levétel egy óra múlva lesz – jelentette
be Vlad szláv akcentussal csengő hangján. Aztán elmosolyodott, egyszerre
sármosan és kihívást sugározva. - Addig is, élvezzétek a rejtélyt, vajon ki
állhat mellettetek, ha még nem találtátok ki.
Halk nevetés és taps követte a
mondandóját, de én aggódni kezdtem. Ha a maszkok levétele egy óra múlva lesz,
akkor már majdnem kifutottam az időből.
Vlad egy intésére újra játszani
kezdtek a zenészek, és a táncparkett ismét álruhás, keringőző párokkal telt
meg. Rájuk sem pillantottam, ahogy egy közeli tetőgerendára ugrottam, azonnal
kiegyensúlyozva magamat a keskeny fa gerendán. Ezek a reflexek jól jöttek
volna, amikor a cirkuszban dolgoztam, nem is beszélve arról, amikor az olimpiai
tornász csapatba akartam bejutni.
Amint visszaértem az orgonasípokhoz,
amiken felmásztam, hogy elérjem a plafont, lecsúsztam rajtuk a falak közötti
részen landolva. Zene harsant az orgonasípokból, szinte megsüketítve, de pont
ez volt a lényeg. Még a szuperhallással rendelkező vámpírok sem hallhattak meg
a hangzavar mellett. Körbemásztam, amíg elértem egy szellőző nyílást,
eltávolítva róla a szűrőt, mielőtt bepréseltem magam a szűk szellőző járatba.
Szerencse, hogy testhez simuló jelmezt viseltem. Ha Marie Antoinette-nek
öltözök, sosem jutok át rajta.
Végül kikászálódtam a
szellőzőjáratból egy gardróbba. Utána visszatettem a szűrőt, lesöpörtem a port
a fekete jelmezemről, és visszaindultam a bálterembe, hogy folytassam a
kémkedést. Nem jutottam három méternél beljebb, amikor egy kéz landolt a
hátamon.
-
Hát itt vagy – mondta egy hang, erős magyar akcentussal.
Megfordultam. A mögöttem lévő
vámpír, egy sokkal flancosabb verzióját viselte Joker jól ismert lila
zakójának, és fehér festékkel vonta be a természetesen sápadt bőrét. A maszkja
az alsó ajkáig ért, a kerámiára festett felső ajka ferde mosolyra húzódott,
amitől úgy nézett ki, mintha egy gonosz vigyor fagyott volna az arcára.
Az én maszkom nem fedte a számat,
így a vámpír láthatta, amikor elmosolyodtam.
-
Itt vagyok – értettem egyet. Korábban
megismerkedtem a Jokerrel, mert rajta volt a ma esti célpontjaim listáján, de
akkor egy másik nővel volt. Ez azt jelentette, hogy nem használhattam a titkos
fegyveremet, mivel közelebb kellett volna hozzá kerülnöm, mint amivel a
barátnője rendben lett volna. De most nem volt vele, így lecsaptam a
lehetőségre.
-
Remélem azért jöttél, hogy felkérj táncolni –
mondtam, hívogatóan oldalra billentve a fejemet. Legalábbis reméltem, hogy így
nézett ki. A hamis szarvakkal felszerelt fejrész miatt úgy éreztem magam, mint
egy nyúl két hosszú, merev füllel.
-
Természetesen – mondta, belém karolva.
A teljes testet fedő jelmezem
meggátolta, hogy észrevegye az elektromosságomat. Ha feltűnik neki, azonnal
felismert volna amint hozzám ér. Ezért döntöttem úgy, hogy egy Demóna jelmezben
jövök a bálba, a bosszantó fejrész ellenére. Az elektromosság álló gumi tetőtől
talpig fedett, így csak az arcom maradt szabadon. A maszk gondoskodott erről a
részről, és az illatom ismeretlen volt azoknak, akikkel még nem találkoztam,
ami a jelenlévők többségére igaz volt.
A többségükre. Ahogy a Joker –
igen, tudtam a valódi nevét, de ez jobban illet hozzá – a táncparkettre
vezetett, nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak fel az erkélyre. A hely ahol
korábban Vlad állt, most üres volt. Jó.
Az egyetlen vámpír aki miatt aggódtam ma este, az ő volt.
Amikor a táncoló párokhoz értünk
a Joker a karjaiba vont, és kék szemeit emberfeletti zöld ragyogás vonta be,
ahogy végigsiklott a tekintete a testemen. A jelmez teljesen testhez simult,
kevés domborulatot hagyva a képzeletre, de ő úgy tűnt mégis elképzeli őket.
Félreérthetetlenül.
Elnyomtam egy borzongást, örülve,
hogy a tetőtől talpig fedő gumiruha az undor szagát is tompította, ami biztosan
áradt belőlem. A Joker selyem jelmeze nem funkcionált szagtompítóként. A belőle
áradó kéjvágy szaga gyakorlatilag
eltömítette az orromat, pedig már nem is lélegeztem. Mivel információra
volt szükségem tőle, rámosolyogtam, ahogy táncolni kezdtünk. Egy nappal ezelőtt
tanultam meg keringőzni, de ez elég gyakorlásnak bizonyult. Könnyedén lépést
tartottam Joker lépéseivel. Közelebb vont magához, mint amit a tánc
megkövetelt, és nem hiszem, hogy véletlen volt, amikor a keze a fenekemet
súrolta.
Megint felpillantottam az
erkélyre. Hála Istennek, hogy még mindig üres volt!
-
Mikor fogod elárulni a neved, bájos idegen? -
kérdezte Joker, miközben a keze még mindig alacsonyan járt a csípőmön. - Tudom,
hogy nemrég változtattak át. Kihez tartozol?
Nem voltam meglepve, hogy bébi
vámpírnak gondolt. A jelmezem talán elfedhette az elektromosságomat és a
szagomat, de nem rejtette el az aurámat, ami mint minden új vámpírnál, gyenge
volt. Vlad vendéglistáján csak a legnagyobb és legerősebb tagjai szerepeltek
Kelet-Európa élőhalott társadalmának, így normál körülmények között csak egy
erősebb vámpír szolgájaként lehettem volna itt. Nekem megfelelt, hogy
jelentéktelennek könyveltek el. Az, hogy nem tudta ki vagyok azt jelentette,
hogy nem tudott a képességeimről, és nem akartam tippeket adni neki a valódi
kilétemet illetően.
A tánc következő lépéseivel
elmanővereztem a kezét a fenekemtől, aztán rámosolyogtam és reméltem
rejtélyesen csábítónak tűnök. - Türelem. Elárulom ki vagyok a maszklevételnél.
-
Türelem? - ismételte megvetően. Úgy tűnik a
próbálkozásom, hogy rejtélyes és csábító legyek kudarcba fulladt.
Igazság szerint nem volt túl sok
tapasztalatom a flörtölés terén. Tizenhárom éves koromtól kezdve mindenkit
megráztam, aki hozzám ért, ami így erősen a „randimentes” kategóriába sorolt a
következő tizenkét évben. Még a vámpírok sem voltak immunisak az érintésem
rejtette veszélyekre, és ilyenkor még csak nem is próbáltam kárt okozni bennük.
Mivel a Jokernek a közelemben kellett maradnia a következő pár percben, fenn
kellett tartanom a színjátékot, a szegényes ál-csábítási képességeim ellenére.
Nem sokára megszabadulok a levehető ujjaktól a jobb kesztyűmön, megérintem
miközben visszafogom az elektromosságomat, és megtudom a legsötétebb titkát.
Egy hazugságvizsgálat a közelébe
sem érhetett a képességemnek, hogy megmondjam egy ember legnagyobb bűnét
egyetlen érintésből. Nem olyan régen még gyűlöltem a pszichometriás
képességeimet, de aztán elengedhetetlenné váltak ahhoz, hogy magamat és a
szeretteimet életben tartsam.
Joker elmosolyodott, elnézve
nekem a nem túl csiszolt flörtölő tehetségemet. Vagy, jöttem rá ahogy a
bálterem egyik elfüggönyözött, félreeső sarka felé táncolt velem, valami mást
forgatott a fejében.
-
A türelem erény, és én ki nem állhatom az
erényeket – mormolta, a testét használva, hogy az elegáns függönyök mögé
tereljen. - És egyébként sem érdekel igazán mi a neved, vagy hogy kihez
tartozol. Csak azt akarom tudni mennyire vagy szűk.
Azta! Ezt nevezem túl erős
nyomulásnak! - Azt nem hinném, türelmetlen barátom – mondtam felnevetve, mintha
csak viccelt volna. - Talán majd később, de most, inkább menjünk vissza
táncolni...
-
Inkább ne – vágott közbe, szorosan magához
húzva. Aztán a keze a fenekemen landolt, mintha csak könyörögtem volna neki,
hogy fenekeljen el. Levegő után kaptam, annyira elborzadva azon ami következni
fog, hogy megdermedtem. A Joker feje elindult lefelé, a szája az enyémhez
közeledett...
Felordított, ahogy lángba borult
az arca. Lekapta rólam a kezeit, ösztönösen megpróbálva eloltani a tüzet. A
lángok csak tovább terjedtek, még ragyogóbban lángolva, mielőtt elkiálthattam
volna magam: - Állj!
Vlad átvágott a vendégek között,
akik abbahagyták a táncot, hogy az ordító, lángoló vámpír felé forduljanak.
Vlad levette a maszkját, és a hosszú, sötét haja mögötte szállt a gyors léptei
miatt. A kezeit lángok borították, de a kétségbeesetten arcát csapkodó Jokerrel
ellentétben, neki nem ártottak a lángok. Ugyanaz az erő, ami képessé tette,
hogy tüzet gyújtson és irányítsa is, megvédte a halálos hatásaitól.
-
Állj? - Vlad hangja áthasított a levegőn, amitől
a vámpírok, akik Joker felé indultak, megfordultak és elsétáltak amint
rájöttek, hogy ki okozta a tüzet. - Miért tennék ilyet?
Még ha a jelenlévők nem is
találták ki, nem fogom hagyni, hogy valaki halálra égjen, csak hogy fenntartsam
a látszatot.
-
Mert nem tudta, hogy a feleséged vagyok.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése